Kalandok Izraelben - Eilat, a napfény és nyitottság városa

Sokan kérdeztetek Eilatról, ahova már több, mint két hónappal ezelőtt, január 3-án indultam el kettesben az anyummal, izgatottan és kicsit izgulva is. Izgultam, mert ez volt anya első repülős útja, mindemellett pedig én feleltem azért, hogy minden rendbe menjen és jól érezzük magunkat. Utoljára még kislány koromban voltunk együtt nyaralni, így külön kérdés volt az is, vajon miként fogunk kijönni a kiránduláson egymással. Vajon részt veszünk majd néhány őrültségeben is? Még szép! Vajon lesznek spontán, nem tervezett helyzetek is? Lettek bizony, nem is elvétve...:)

Az egyik legnagyobb aggodalom mégis a reptéri ellenőrzéssel kapcsolatban volt bennem, hiszen hallottam olyan történeteket, hogy valakit azért nem engedték be az országba, mert nem válaszolt kielégítően a biztonsági kérdésekre, más pedig viccelődni próbált a biztonság őrökkel, ezért visszafordították. Persze rögtön végigpörgött a fejemben, hogy hasonló sors vár ránk is, ezért igyekeztem kiemelten koncentrálni arra, hogy semmilyen oda nem illő poént ne süssek el, és rezzenéstelen, komoly arccal tűrjük a faggatózást. A kezdeti aggodalmak ellenére szerencsére nem volt semmi probléma, sőt, még egy szervezett turistacsapat tagjai között is sikerült elvegyülnünk, így kb. húsz perc alatt át is jutottunk a kapukon.

A repülőút egyébként zökkenőmentesen telt: a szürke, téli Pozsonyból mindössze három és fél óra a napsütéses, egzotikus Izrael legdélibb csücskébe csöppentünk. Olvastam, hogy Eilat központjába a 281-es járat visz, ami általában igyekszik bevárni minden utast (vagy legalábbis olyan sokat, ahányan csak felférnek rá). Ez valóban így történt, és miután kifizettük a buszjegy árakat a sofőrnél (ha jól emlékszem, 23 sékel volt személyenként), hamarosan célba is vettük a központot.

Végtelen pálmafasorok, sok sok hal alakú szobor, színes virágok és felpezsdítő tenger illat - ez az, ami fogadott bennünket a főként mesterségesen kiépített üdülővároskában. A nap szikrázóan sütött,
a szállásunk pedig konkrétan a buszpályaudvarral szemben helyezkedett el - így alig fél óra múlva
már lepakolva, átöltözve, lenge nyári öltözetben és szűnni nem akaró mosollyal vettük be az irányt a tízpercnyi sétára fekvő tengerparthoz.
Az utazástól kifáradva, de tele kalandvággyal és örömmel huppantunk le a közeli strand bárjának székeire, és órákon át nem csináltunk semmit, csak bámultuk a tengert, a tengerpart mellett magasló jordán hegyeket, a fejünk felett elszálló repülőgépeket. A strandbárból kellemes, autentikus zene szólt, a nap pedig szinte simogatta az arcunkat. Azt hiszem, már-már idillien tökéletes és szép volt minden. .)

Ezen a délutánon csak bámészkodtunk, napozgattunk, és nagyon, nagyon boldognak éreztük magunkat. :)

 

                                             

Másnap eredetileg a Red Canyon volt a cél, viszont annyira szép időt sikerült kifognunk, hogy úgy döntöttünk: először muszáj megmártóznunk a hűsítő tengerben. Ez a kis strandolás projekt pedig olyan annyira jól sikerült, hogy rájöttünk: ettől a pillanattól még nem akarunk elbúcsúzni. Így alakult, hogy a fél napunkat a Vörös-tengerben és a partján töltöttük, és valahogy még mindig nem akartuk elhinni, hogy itt vagyunk. Még inkább hihetetlenné tette a dolgot az a tény, hogy mindössze 1500 ft.-ért szereztem a repjegyeket még a decemberi kiárusításkor - szinte viccesnek tűnt, hogy az esti mohitonk többe kerül, mint amennyiért ide utaztunk.
A tenger egyébként meglepően meleg volt, bátran ajánlom mindenkinek, hogy ide látogasson akár az ország "leghidegebb" hónapjában, januárban is - ígérem, nem fog csalódni. Hogy a helyiek számára mennyire szokatlan az igazi hideg egyébként, és mennyire mást értenek a fogalom alatt, azt a Tel Avivből érkező pár megnyilvánulása is igazolta számomra. Bár eredetileg csak egy fotókészítésre kértek meg, eközben szóba került az időjárás: elborzadva mesélték, hogy Tel Avivot most szokatlan hidegfront sújtja, van, hogy napközben a tizenöt fokot sem éri el a hőmérő. Mikor megtudták, hogy én Szlovákiából utaztam ide, elképedtek: úgy tudják, ott télen akár nulla fok is lehet! Még inkább nagyobb volt a döbbenet az arcukon, amikor megmutattam nekik a fotókat, amiket a tesómék küldtek Komáromból: majdnem térdig érő frissen leesett hó, befagyott pocsolyák és párás ablakok. Látszott rajtuk, hogy teljesen sokkban vannak a látványtól, és még inkább elképedtek azon, hogy bizony Szlovákiában és Magyarországon nem ritkák a kemény mínuszok sem ilyentájt. Ezek után esélytelen volt meggyőzni őket arról, hogy nyáron viszont simán harminc fok felé és emelkedik a hőmérséklet-elkönyveltek bennünket hideg országnak, és kész.

Este egyébként azért itt is elfért a kiskabát rajtunk, hiszen jócskán lehűlt a levegő a napközbeni strandidőhöz képest. Eilatban pezsgő éjszakai élet van: a sétáló utcákat ellepik a turisták, velük együtt pedig az árusok is.  Na de persze a helyi cicákról is szót kell ejtenem: hihetetlen mennyiségű macska rohangál Eilat utcáin, ami nem véletlen: a szomszédos egyiptomi város, Taba mindössze pár kilométerre található innen, ahol ugyebár ismeretes, hogy a mai napig nagy macskakultusz van.
Eilat  nem a nélkülözés és a szegénység városa: mindamellett, hogy teljesen európai hangulatú, jócskán jellemzi a gazdagság és a csillogás is. Bár jártam már a világ egyik legtehetősebb államában, Monacóban is, azt hiszem, kijelenthetem: olyan királyi hoteleket, mint Eilatban, még ott sem láttam. Ezzel együtt valami hetyke lazaság is vegyült az itteni kultúrába: például a helyi vidámparkban a kutyát sem érdekelte, hogy a tízéves kisfiú felnőtteknek való játékba ült, a három napos Sabbat ünnepét, ami ott létünkkor elvileg pont zajlott (péntek, szombat), pont annyira tartották be, mint a mi, keresztények a húsvét előtti böjtölést.
Ami még külön érdekes volt, az a biztonsági ellenőrzések szigorúsága: köztudott, hogy a helyi reptereken szigorúan kikérdeznek a beutazási célokról, kilépéskor pedig kivallatnak az üdülésről (bár mi igazából pár egyszerű kérdéssel megúsztuk), Eilat városában is nagyon ügyelnek a közbiztonságra. Igaz, a belvárosban katonákat csak elvétve láttunk, a tengerparti plázába például csak átvilágítás és táskaátkotrás után tudtunk bejutni. Bár minket egyáltalán nem zavart a dolog,sőt, valószínűleg a helyi biztonsági őr volt az, aki megbánta az akciót (miután ujjai találkoztak reggelim maradványaival, néhány szétszórt taknyos zsebivel és társaikkal), azért aki érzékenyebb az ilyesmire, nem ért, ha felkészül erre a számunkra szokatlan eljárásra.
A fotón: zenélő szökőkút Eilat központjában

Az árak amúgy magasak Eilaton, de nem annyira vészesen, mint ahogy az olvasottak alapján gondoltam: nyilván nem egy magyarországi árfekvés, de simán találkozni hasonló étel és italárokkal Olaszországban vagy akár Franciaországban is. A belépők sem vészesek - igaz, mi csak a helyi  delfináriumba váltottunk jegyet - a felnőtt belépőjegy ára egész napra kb. 4500 ft volt. Erre már csak a harmadik napunkon került sor, amikor pont egy kicsit szelesebb volt az időnk, így egyáltalán nem is bántuk, hogy nem strandolós programot iktattunk be. Ha jól emlékszem, a 15-ös busszal jutottunk el ide, a buszjegy ára csupán pár sékel volt.

A Delphin Reef-et ezúttal is nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek - mindamellett, hogy rendívül hangulatosan van kiállítva a hely, rengeteg gyönyörű trópusi növénnyel és meseszép parttal, ilyen közelből látni a delfineket valóban páratlan élmény.
Bár eleinte egy kicsit szkeptikusak voltunk azzal kapcsolatban, hogy valóban szabad élő delfinekről van-e szó, akik csupán ételosztásra járnak a nekik kialakított stégszakaszra, a nap folyamán a saját szemünkkel láttuk, amint az egyik delfin lebukik a rezervátumot körülvevő kerítés alá, és kiúszik a nyílt tengerre. A gondozóik elmondása szerint bár kicsit el vannak kényelmesedve az itt élő delfinkék (négy csajszi), azért rendszeresen kijárnak a nyílt terepre vadászni, hiszen nem kapnak itt annyi ételt, hogy egész napra elég legyen nekik. Másrészt elmondták azt is, hogy ezekre a delfinekre  a legnagyobb veszélyt nem az egyéb ragadozók, hanem a helyi hajóforgalom jelenti. Azonban a jól kijelölt útvonalnak hála mára már nagyon ritka a hajók által okozott "baleset".

 

A rezervatóriumhoz tartozik egy nagyon hangulatos étterem is, aminek külön kávézó része is van: mindenkinek ajánlom, hiszen mindamellett, hogy igazán szép kilátás nyílik innen az egész területre, a kiszolgáló személyzet is nagyon kedves, és a Mohito is isteni finom. 

Összességében nagyon gyorsan eltelt a kirándulás: igaz, nem túl sok minden fért bele a három napba, és talán még jobban is ki lehetett volna használni a rendelkezésünkre álló időt, nem bánom, hogy ez az utazás ilyen lazulgatósra sikerült. Az utolsó napunkon, január 6-án szó szerint könnyes szemmel búcsúztunk el Eilattól: nagyon megszerettük a város barátságos hangulatát, az itt élő emberek lazaságát, na meg persze a sok-sok napsütés és pálmafás sétány is igencsak az ínyünkre volt.
A repülőtér felé tartva ezúttal nem a turistabuszra szálltunk, hanem a helyiek 381-es buszára, ahol külön egyedi élményben volt részünk: egy egész katonacsapattal utazhattunk együtt, aminek nő és férfi tagjai egyaránt voltak.
Furcsa volt belegondolni, hogy ha nálunk látnék a városban akárcsak egy felfegyverkezett embert, rögtön szemet ütne a dolog, esetleg még meg ijednék. Itt mégis a világ legtermészetesebb dolga volt a sok fegyveres katonával együtt utazni, elhagyva az ítéleteinket, a berögződött sztereotípiákat. :)
Remélem, valóban lesz még alkalmunk arra, hogy ismét meglátogassuk Eilat városát, hiszen rengeteg mindent nem láttunk még a környékén, Úgy gondolom, sok sok meg nem tett utat és sok új kalandot tartogat még Izrael számunkra, és nagyon jó szívvel ajánlom az ország meglátogatását Nektek is!

    Az utolsó reggeli kávénk - búcsú Eilattól. Még találkozunk. :)